Láthatatlan családok, látható felelősség
Ez volt a címe annak a múlt heti konferenciának, amelyet az ÉTA és a HSOESZ Halmozottan Sérültek Országos Érdekvédelmi Szövetsége – Hsoesz szervezett.
Már maga a cím is sokatmondó – elgondolkodtat, mélyre visz, és nehéz nem magunkra ismerni benne.
Nem szeretnék hosszan elemezni, mert erről akár terjedelmes tanulmányt is lehetne írni. De minek, hiszen azt csak pár „elvetemült” olvasná.
A lényeg:
nekünk, civileknek és szakmai szervezeteknek világos célokat kell megfogalmaznunk, és tudatosan, összehangoltan kell cselekednünk.
Az egyik legfontosabb célunk, hogy a láthatatlanságból kilépve láthatóvá váljunk – embereket, családokat, sorsokat, igényeket, szükségleteket kell láthatóvá tennünk.
Ez mindannyiunk közös felelőssége.
De nemcsak a miénk: mindehhez, a megvalósításhoz és az oda vezető úthoz valódi állami és társadalmi támogatásra is szükség van.
Amit a konferencián tapasztaltam:
Hálás vagyok, hogy ennyi lelkes, tehetséges, innovatív és elhivatott szervezet dolgozik azért, hogy a súlyosan és halmozottan sérült gyermeket nevelő családok helyzete változzon.
Sokan közülünk nap mint nap szinte szélmalomharcot vívnak, mégis kitartanak.
Pedig nem küzdésből, félelemből hanem biztonságból, nyugalomból és kiegyensúlyozottságból kellene állnia az életünknek.
Örülök, hogy volt egy fórum, ahol találkozhattunk, kapcsolódhattunk és megmutatkozhattunk.
Hogy hallhattunk inspiráló külföldi példákat, ahol a szubszidiaritás elve nem elmélet, hanem működő gyakorlat.
És örülök, mert kaptunk egy újabb motivációs csomagot – hitet, erőt, lendületet.
Egy szikra fellobbant, és reméljük, hogy egyre nagyobb lángra kap.
Ezt a lángot,a belső tüzet óvnunk és táplálnunk kell – közösen, együtt.
Köszönjük a szervezést, a rengeteg áldozatos munkát, és azt, hogy mi is ott lehettünk, láthatóan. 
