November 15-én, az adománygyűjtő napunkon megjelent Hunor Tóth, mert jött a Szeretetkert előadásra – ezzel is támogatta az Életfát. Átadott egy borítékot, és azt mondta, hogy a benne lévő pénzt fordítsuk festékre és mindenre, ami a fejlesztő kifestéséhez szükséges. (Korábban meséltük neki, hogy szeretnénk kijavítani az omló vakolatot.)
Végül úgy alakult, hogy a festéket ő szerezte be. Nincs autója, mégis megoldotta a szállítást is. Sőt, nemcsak a festéket hozta el: ő maga oldotta meg a glettelést és a festést is.
Nagy segítség vagy kicsi? A mi szemünkben óriási.
Hunor ezt önszántából, önzetlenül tette, pedig mi szerettünk volna fizetni neki a munkájáért. Ő azonban azt mondta, hogy megcsinálja, mert segíteni szeretne. Megtette. És itt akár vége is lehetne a történetnek.
De nem ért véget.
Hunor tegnap megjelent a fejlesztőnkben, mert önkénteskedni is szeretne. Van munkája, ahol nagyon sokat dolgozik, mégis az a terve, hogy besegít a súlyosan sérült gyerekek napközijében.
Tegnap, a napközi végén többek között azt mondta, hogy rengeteg szeretetet tapasztalt – annyit, amennyit máshol még nem.(( És ezt csak megerősíteni tudjuk, -mi, szülők is ezt érezzük a pedagógusoknak köszönhetően.))
Nagyon megható és megindító történet ez – az a kategória, amire nincsenek szavak. Sokan talán nem is értik, talán át sem érzik ennek a súlyát, pedig lehet, hogy több erőforrásuk, pénzük, idejük van és sokkal kipárnázottabb életük volt és van, mint Hunornak. Azt hiszem, példát lehet venni róla.
Mi mindenesetre nagyon hálásak vagyunk Hunor!
Köszönjük és folyt.köv!
